Főzdenapló 2021.07.18. – Gazdasági ember vs Morális ember

  • Olvasási idő: 10 perc
Főzdenapló 2021.07.18. – Gazdasági ember vs Morális ember

A modern világ annyi remek pillanatot biztosít arra, hogy az ember megkérdőjelezze saját magát rajta keresztül.

Vajon hol ér véget a józan ész és hol kezdődik a mindent felöklelő gazdasági és politikai siker?

Egyszer megkérdeztem a feleségemet, hogy vajon miért van az, hogy a leghatalmasabb emberek nem akarják jobbá tenni a világot és erre ő azt válaszolta, hogy “ők valószínűleg azt gondolják, hogy így teszik jobbá”. Ez akkor egy annyira forradalmi gondolat volt számomra, hogy azóta teljesen újra írta azt, ahogy szemlélem a világot – legalábbis gazdasági és politikai döntéselméleti szempontból, ami az egyik bizarr fétisem. Hiszen mindenkiben létezik valami koncepció a sikerről és egy drive, egy motívum, ami afelé hajt. Persze van, akiknél ez alig érzékelhető, mivel különböző komplexusok és lélektani/spirituális szempontból alacsonyabb szintű problémák nyomják el. Például, hogy először ételt kéne szerezni. Az ember ilyenkor keveset gondol arra, hogy hova építené fel az első állatmenhelyét. És pont erre a gondolatmenetre felfűzve, ezzel ellentétben a “csúcsragadozók” közül sokan rendelkeznek – bár sajnos nem elegen – egészen szalonképes pszichével (tény, hogy a legmagasabb arányú pszichopátia a cégvezetők körében van) és a Maslow piramison is megfelelően fent vannak ahhoz, hogy feltegyék maguknak a kérdést, hogy “akkor most tényleg, hova építeném fel az első állatmenhelyem?” Vagy nem is teszik fel? De, szerintem felteszik, és aztán válaszolnak rá. Amit láttok, azok emberek elképzelései arról, hogy mi a siker.

Szóval mi a siker?

Szerintem itt van a kutya elásva. Szerinted mi? Sok helyről hallottam már és tapasztaltam a saját bőrömön is, hogy amíg az embert anyagi gátak akadályozzák, addig sokan a sikert pénzügyi sikerként képzelik el. Ahogy a problémákat is csak anyagi jellegű problémák dominálhatják. Mi a siker? Az, hogy annyi csokitortát vehetsz, amennyit csak akarsz. És ha már beszartál, annyit ettél, akkor lehet egy nagyobb autód, meg aztán egy még nagyobb, és ha már nincs nagyobb, akkor lehet több és ha már nem fér el, akkor lehet repülőd meg hajód. Kicsit orwelli beleragadni ebbe, és tök jó lenne azt mondani, hogy ez nagyon ritka eset, de sajnos ez nem így van. Ezek az emberek láthatatlanok a populáció számára. A mélyről jövő emberekbe talán fiatal korukba annyira beleégett ez a dolog, hogy már nem tudnak váltani. Sok nem anyagi sikert elérő ember tehetős családól származik, ahol az anyagi mérföldkövek eléréséből fakadó pszeudo-orgazmus már nem – vagy hát nem mindig – adódik át a következő generációra. Nem izgalmas. Vannak ennél jóval izgalmasabb dolgok is.

A móka kedvéért tételezzük fel, hogy egy hipotetikus világban túljutottunk ezen. Elértük a kapitalista nirvánát. Pereg a stáblista a szemünk előtt, de tudjuk, hogy folytathatjuk a játékot utána, csak már fő küldetés nélkül. Akkor most hová?

Hatalom, nyilván. Az egyik első a jóval izgalmasabbak közül. A nyilvánvaló választás. Ezek az emberek már – minimális kivétellel – egyáltalán nem láthatatlanok.

És most rázod a fejed, hogy “jajj hagyjál már” én meg kicsit oldalra húzva a számat, feltolt szemöldökkel nézek rád, hogy “hiszem, ha látom”. Tele van a padlás videókkal fiatal titánokról, akik megígérték a világnak, hogy jobb hellyé teszik, ha megkapják a lehetőséget.

A következő beragadás a hatalom. A feleséged után jönnek a gyerekeid, utána az iroda, utána a folyosó, vagy mittudomén, hogy van ez. Az azért látszik, hogy mindig van tovább, és sosincs olyan, hogy most vége, mert ha lenne, akkor azt látnánk, hogy eddig vörös fejjel üvöltő állatok egyszer csak zen üzemmódba váltanak és azt mondják zavart gyermeki mosollyal, mint a Trónok Harcában Viserys Targaryen, hogy “na, igazából csak ennyit akartam”.

Az elmélkedésünk ezen pontján felmerül a kérdés, hogy mennyire legitim egy olyan karrierút, amelynek nincs vége. Egy örök beragadás, egy soha véget nem érő kielégületlenség.

Nem úgy volt, hogy az út a cél, és hogy az út a fontos, meg ilyenek?

– vághatnál vissza egy mostanra tök izgalmassá vált – bár kicsit egyoldalú – kocsmai beszélgetés során.

És erre azt mondanám, hogy de, valójában az út a cél, de vajon ez az út jobb emberré tesz minket?

Akkor miért nem az a cél, hogy jobb emberek legyünk?

– érhetnéd el ezen a ponton, hogy én vegyem a következő sört, ugyanis erre valószínűleg azt mondanám, hogy “na ezen én is rengeteget gondolkoztam, és ha van még időd, akkor elmondom, hogy mire jutottam”.

De előtte hozok egy sört.

Mert hosszú lesz.

Mert egyébként de, ez abszolút legitim cél, viszont itt is belefutunk abba a problémába, hogy ki mit gondol a sikerről. Van, aki szerint egy márkás pólótól jobb emberré válik. Van aki szerint egy előléptetéstől jobb emberré válik. Van aki szerint minél több emberrel szexszel, annál jobb ember. És ez így van, hiszen ha nem így lenne, akkor nem néznék le azokat, akik ebben a versenyben alattuk vannak. Az első és legfontosabb kérdés tehát az, hogy:

Jobb mihez képest?

Másokhoz képest?

Vagy – ahogyan a trendi self-help 101 könyvek első fejezetében leírják – a “tegnapi” önmagadhoz képest? A kör tovább szűkül és megint kiesett egy csomó ember, aki beragadt egy teljesíthetetlen dologba. Másokhoz képest? Mindig lesz olyan, aki jobb valamiben. Ha találsz is olyat, amiben te vagy a világon a legjobb, temérdek dolog lesz, amiben meg nem. Az egyre teljesíthetetlenebb, de mégis vég nélküli újabb és újabb célok nem kevéssé (és nem kevésbé) fognak felőrölni, mint a korábbiak.

A tegnapi önmagunk legyőzése egy safe betnek tűnik. És mégis, naivan futunk bele ismét abba, hogy “na de mi a siker?”. Mármint mi garantálja, hogy Putyin nem úgy kel fel minden nap, hogy ma jobb ember lesz, mint tegnap. Az, hogy mi számít jónak és jobbnak, már egyéni preferencia.

Na én kezdek belekavarodni – mondhatnád, és lehet kicsit meg is bánnám, hogy sört hoztam egy ilyen nyakatekert gondolatmenet előtt és nem dupla kávét. Én is. De nyugalom, a gondolatmenetnek van vége, még akkor is, ha csak az enyém, és nem az univerzum igazsága. De azért szerintem érdekes lesz, szóval kitartás.

Itt eljutottunk oda, hogy érdemes különbséget tenni alapvető beállítódások között. Hogy hogyan látjuk a világot, hogy hogyan képzeljük el az életet és leginkább: hogy mi az, ami a “jóság” skáláját meghatározza.

Mi a siker?

És ez az én nagy dilemmám: hogy bizonyos siker koncepciók annyira eltérnek egymástól, hogy sok esetben szöges ellentétei egymásnak. A Tao szerint például a morális ember morális cselekedetét nem befolyásolhatja a profit motívum. És nem csak az anyagi profit, hanem bármilyen haszonszerzés, és nem csak az egyéni, hanem akár kollektív szinten sem. Szerintük a morális ember egyedül abból a motívumból hozza meg a döntéseit, hogy mi az, ami szerinte a helyes döntés.

Van különbség? Többször, mint az komfortos lenne.

A címben általam gazdasági embernek nevezett ember számára pont a profit a jóság tengelye és a profit a siker. Profit anyagilag, profit a hatalmi ranglétrán, szexuális előny, társadalmi elismertség előny és sorolhatnám. Profit maga számára, a családja számára, a barátai számára és így tovább.

Érthető nem? Mármint hogy mindenki a saját sikerét keresi: a sok-sok ember, akit kritizálunk, hozzánk hasonlóan. Sajnos számtalan esetben ez a kritika csak azért éri őket, mert előrébb járnak azon a checklisten, amin mi is megyünk végig. Anyagilag ami a csövön kifér, hatalmilag ami a csövön kifér, majd ugyanez a családnak, közeli hozzátartozóknak, gyerekkori barátnak stb. Végül a falunak, majd az országnak, majd a világnak. Mindenre tudunk példát mutatni. Szinte be lehet lőni, hogy ki éppen hol jár.

A gazdasági ember tehát nem morális?

Nem. Ez alapján a gondolatmenet alapján nem kell, hogy az legyen.

Machiavelli idáig tudta – szerintem – értelmezni a világot. Hogy valójában csak akkor, amikor véletlenül egybeesik a morális és a gazdasági ember döntése, csak akkor cselekszünk morálisan.

Segítünk, ha jó a PR értéke. Kraft, meg kézműves, meg fenntartható, meg bio, meg mittudomén mi, amíg ehhez fűz az érdekem. A céljaimért dolgozom, és amíg ehhez foglalkoznom kell veled, addig megteszem. Hogy rávegyelek, hogy elvigyél addig a pontig, amikor már nincs erre szükségem. Amikor már nem függök tőled.

Minden úgy lesz mint régen? Akkor mi a faszért csinálod?

Nem lesz minden úgy. És ez a te döntésed, amit te hoztál meg. Te akarod, hogy ne legyen minden úgy. Sikeresebb, jobb, hatalmasabb akarsz lenni.

Itt már egy kicsit örülök, hogy sört hoztam kávé helyett, bár megfordul a fejemben, hogy nem lett volna-e jobb a tömény. De be fogom fejezni, és ígérem, hogy Macchiavellivel ellentétben a nyivákoláson túl még vannak gondolataim.

Szóval ez a nagy dilemma: hogy a gazdasági ember és a morális ember kibaszottul sokszor más döntést hoz és más utat jár be.

Mi a helyes?

Próbáld meg egy teljes napon keresztül feltenni minden döntésednél ezt magadnak, és fel fog tűnni, hogy mennyire nem ez a standard gondolkodásmód. A gazdasági ember skilljei eltérnek a morális ember skilljeitől. A gazdasági ember szelektál, a morális ember odafigyel. A gazdasági ember meggyőz, a morális ember elmondja a nézőpontját, ha kérdezed. A gazdasági ember használ, felhasznál, elfogyaszt, megváltoztat. Elfoglal. Profitál. Növekszik.

Megvan Smith ügynök monológja, amikor elkapták Morpheust? Hogy az ember nem olyan, mint a többi állat, mert nem akar egyensúlyban élni, hanem növekedni és szaporodni akar bármi áron, mint a vírus.

Most már megvan gondolom, ugye? A kérdésem, a nagy dilemmám. Hogy vajon mi a helyes? Meddig helyes vinni egy vállalkozást? Mikor vagyunk “elegek”?

Mennyire marad láthatatlan egy morális ember?

Szerintem nem feltétlenül kell, hogy jelentéktelen legyen. Akár meg is fordíthatjuk Machiavelli elképzelését és azt mondhatjuk, hogy a morális ember is profitál és hozhat a gazdasági emberhez hasonló döntéseket de csak akkor, ha ez éppen egybeesik az ő döntési mechanizmusa által kiválasztott, szerinte helyes döntéssel.

Szerintem létezik ez a másik pólus, ha másként nem, hát egy opcióként biztosan. Vagy irányadóként.

Aztán hogy ezt azért mondom, hogy én saját magam számára jobbnak tűnjek, vagy mások számára jobbnak tűnjek majd eldönti az, amit végül teszek. Mert a végén az az, ami marad.

Arisztotelész szerint az élet célja és értelme a boldogság. Ez alapján a világ legsikeresebb embere a világ legboldogabb embere. Sokszor azonban mi határozzuk meg, hogy mi tesz minket boldoggá. Általánosságban elmondható, hogy az, amikor a vágyaink teljesülnek. Amikor a történések rezonálnak azzal, ami a mi célunk. A morális ember koncepcióban szerencsére ez papíron állandóan megvalósítható, mert az egyetlen igazi célunk, hogy morális emberek maradjunk. A gazdasági ember koncepcióban ez ennél sokkal komplexebb. Nem azt mondom, hogy lehetetlen. A self-help könyvek nagy része pont ezt tanítja. Legyen az a célod, hogy mindig a tőled telhető leghelyesebb döntést hozd meg.

A profit szempontjából persze.

A végén mégis ott van a tökéletes rendszer, a tökéletesen megkonstruált célokkal és stratégiákkal és a legambiciózusabb és legeffektívebb hozzáállással, a mindent felöklelő profit és hatalom mellett mégsem jelenik meg ugyanekkora vehemenciával a mindent felöklelő boldogság. Miért nem adott Arisztotelész egy kicsit részletesebb magyarázatot akkor?

Ja, hogy adott?

Adott hát. Vicces módon ezek az évezredes dilemmák azok, amik bizonyítják, hogy az emberiség, valamint az ember mint individuum egyszerűen immunis arra, hogy ne a saját bőrén tanuljon meg mindent. Miért írom ezt akkor le? Nem tudom, talán azért, hogy összegezzem a gondolataimat. Az arany középút volt Arisztotelész egyik alaptézise a boldogsághoz. Smith ügynök itt elégedetten bólogatna. Az egyensúlyra törekvés.

Szóval a magam részéről maradok tisztelettel eltökélt híve annak, hogy létezik ilyen azok számára is, akik aktív tagjai kívánnak maradni a társadalomnak. Egyelőre ez egy jóval kevésbé zajos és invazív út, de én élvezem és a saját boldogságomat is egyre könnyebben találom meg benne. Feltesszük magunknak a kérdést, hogy ha egy döntést függetlenítünk a gazdasági környezetétől, akkor mi a helyes döntés, aztán megnézzük, hogy ez mennyire kivitelezhető. A helyes sokszor pont egy ilyen arany középutas dolog lesz, ami a lehető legemberibb olyan döntés, ami még nem káros a cég számára. Igen, megmarad a profit motívum a közösség, a munkatársak, a szervezet, a családunk számára. Nem tudom még pontosan, hogy mennyire járható ennek a teljes ignorálása anélkül, hogy azonnal csődölne a cég. Valószínűleg komplexebb a helyzet, mint azt gondolom. De ahogy az elején is elmondtam, ezek csak ez én jelenlegi gondolataim.