A márciusi bejegyzés minden volt, csak nem magabiztos. Egy olyan időszak előtt voltunk, amiről fogalmunk sem volt, hogy hogy fog végződni, és hogy mikor.
Biztos van egy polcnyi koronavírus hősút star wars fejlődéstörténet mindenkinek, amiről azt mondja, hogy majd egyszer elolvassa, aztán végül mindig akad jobb dolga ennél. Mert hogy minek olvasson az ember más bajáról, amikor megvan a maga baja, és minek olvasson az ember más sikeréről, amikor megvan a maga baja megintcsak.
Megjelennek azok a frázisok, hogy már soha nem lesz minden olyan, mint régen és hogy mennyire más lenne minden, ha ez nem történt volna meg és hogy mennyit tanultunk ebből az egészből.
Szóval mennyit tanultunk ebből az egészből?
Vajon hol ér véget az ember és hol kezdődik a közösség? Vajon hol ér véget az ember és hol kezdődik a siker?
Mikor mondhatja az ember magát sikeresnek?
Mi a határ az inspiráció és az irigység között? Honnan ismerjük fel?
Aztán csak lekerül a fejlődéstörténet a polcról, és csak kiderül, hogy a boldogság valahol ott kezdődik, ahol véget ér az ember és megjelenik a közösség.
Kezdjük egy kicsit Hollywoodiasan úgy, hogy most 2 percnyi narrált jelen után visszamegyünk a történet legkorábbi pontjára.
Úgy másfél-két éve a kicsi, de addig leghangosabb rajongói közeg a legújabb külföldi top-főzetek iránti csillapíthatatlan szomjának oltása közepette valahogy kiesett a hazai söréletből, ami sokra nem, de arra elég volt, hogy minden sörös eseményen már ne legyen legalább húsz ember, ami miatt a főzdék hétről hétre szívesen találtak ki valami programot, kvázi kocsmáról kocsmára invitálva a fogyasztókat.
Ezek után az eseményszervezés nehezebbé vált, és mivel nem csak a Mad Scientist, hanem az összes sörfőzde passzivitásra lelt, a békeidőbeli klasszikus sörpremierek lassan elsikkadtak, a sörfőzdék pedig rá lettek kötelezve, hogy valami újat vagy többet találjanak ki. Csak simán egy akármilyen sör a város akármilyen pontján már kevés volt, hiszen egy olyan körhöz kellett már szólni, akinek ez kevésnek bizonyult. Valójában ez mindenki számára kevésnek bizonyult.
Az ezt követő időszakban a sörfőzdék közötti távolságok az alapján éleződtek ki, hogy ki mennyire tudott ezen a 40 emberen kívül aktivizálni másokat. Voltak ügyesebb és ügyetlenebb próbálkozások, de alapvetően az irány jó volt, a kreativitás és a megvalósítás megfelelő kombinációjakor pedig nagyszerű dolgok születtek. A sörfogyasztók aktív rétege kiszélesedett és egy kevésbé hangos, illetve már más úton kritikus második hullám vette át a hazai craft sörfőzdék eseményeinek rendezvényeit.
A legérdekesebb az volt, amikor rájöttünk, hogy ez a második hullám mennyivel hatalmasabb az elsőnél.
Lehet, hogy nekem volt ez a legnehezebb. Mert annyira hozzászoktam a régi rendszerhez már. Az elején furcsa volt, hogy az ismerős arcok helyett mindig más érkezik, de aztán Marci elkezdte a figyelmem felhívni arra, hogy vannak új ismerős arcok. Csak sokan vannak.
Amikor belementünk a koronavírusba, akkor – a külföldtől megfosztottan – kvázi ezek a rétegek voltak azok, akikel egy sörfőzde számolhatott, hiszen megszűnt a sörökbe való “belebotlás” és kizárólag az vett sört, aki pontosan tudta, hogy mit szeretne, és pontosan olyat, amilyet akart.
Szóval leegyszerűsítve az volt, hogy mivel ez a réteg jellemzően csendes kedvelőként iszogatja a sörfőzdék söreit a háttérből, nem kommentel,
és akár Untappd-je sincs, senki sem tudta megmondani, hogy nagyságrendileg hány emberről van szó.
Voltak persze arra utaló jelek, hogy vannak sokan Marci jelzésein kívül is, mint például a Madfestek vagy még régen a Kraft fesztiválok.
Rengeteg intézkedést hoztunk, és készek voltunk arra, hogy ha minden eddigi megtakarításunk árán is, de túléljük az ezt követő időszakot.
És akkor kaptuk április képében az első kijózanító pofont.
A fogyasztóink tsunamiként söpörték el az elektronikus felületeket a szerencsésnek mondható sörfőzdék (szinte mindenki) pedig abszolút eufóriában szállították ki a csomagok százait, folyamatos, elképedéssel vegyes, hálával.
Minden sörfőzde szembesült a saját rajongótáborával, és én úgy éreztem, hogy erre reflektálnunk kell. Itt van az az infó, amire vártunk. Innentől már csak kifogás minden egyéb.
Ezen a ponton döntöttük el végérvényesen, hogy a tevékenységünket ennek a rétegnek fogjuk szentelni. Mert elég erős ahhoz, hogy ezt megtehessük. Hogy kicsit és átláthatóak maradunk, és hogy megmaradunk kísérletezőnek és újítónak, ahelyett hogy beállnánk a “következő Brewdog” várományosok kockázati tőkével, pályázatokkal és sokszor ambivalens ambícióval tűzdelt európai sorába.
Mert úgy éreztük, hogy ha ez a réteg kihúz minket most a szarból, akkor nekünk kutya kötelességünk bebizonyítani nekik, hogy jól tették.
Amikor újra engedélyezték a kertek kinyitását, akkor azt mondtam, hogy egyrészt állandósítani kell a nyitvatartásunkat a Madfest helyett (hiszen az nem volt opció) másrészt most azonnal. Arra számítottunk, hogy az első hétvégén sokan lesznek, de nem tudtuk, hogy utána mi fog történni.
És hétről hétre rájövünk, hogy még mindig képesek vagyunk alábecsülni ezt a társaságot. Mert képesek hétről hétre felülmúlni saját magukat és a mi összes várakozásunkat. Továbbra is megkapjuk, ha valami nem sikerült olyan jól, de azt is megkapjuk, ha valami jól sikerült. Ha ők nem csalódnak bennünk, akkor mi nem fogunk bennük csalódni.
És hogy mi a siker?
Talán az, amikor pontosan tudod, hogy mit akarsz. Talán az, amikor megtalálod azokat az embereket, akikkel kölcsönösen szeretitek egymást.
Maradjatok király arcok!
