A munka ünnepén beszéljünk akkor a munkáról.
Hát nem tegnap volt az utolsó bejegyzésem. Egyébként meglepően sokan jönnek oda hozzám, hogy olvassák/olvasták, és kérdezik, hogy miért nem írok már. Erre az utóbbi időben azt mondtam, hogy azért, mert nem szeretnék más írni, mint amit valójában érzek és gondolok, azt viszont, amit érzek és gondolok pedig szintén nem szeretném leírni.
Az folyamatoknál és a piac alakulásánál úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha ez az egész most Schrödinger macskájaként egyszerre marad a régi és baszódik el azoknak a fejében, akik nem látnak bele. Plusz ahogy én egyre jobban belelátok a “régi” rendszerekbe… Meg amiket tettek velünk… hát azt gondoltam, hogy ezekről jobb, ha nem is írok semmit. Miért kellek én, hogy kiborítsam a bilit? Jobb, ha nem látsz bele. Mármint neked jobb.
De akkor tessék.
Viszont szeretném, ha legalább egy picit mesélhetnék a vállalkozósdiról, mert fontos a gondolatmenetem szempontjából, és hogy meg lehessen érteni, hogy most ebben a pillanatban miért, minek ellenére, és mi után érzem azt, amit érzek. Érdemes látnod, hogy most egy tágabb környezetről szeretnék beszélni, nem kifejezetten a sörfőzdéről és a sörpiacról.
Az egész kócerájt úgy kell elképzelni, hogy van ugye három típusú vállalkozás: kis, közép és nagy. 50 és 250 foglalkoztatott ember a középvállakozás, ez alatt van a kicsi (10 alatt a mikro), és felette a nagy.
Na most az van, hogy ezeknek a vállalkozásoknak a profilja és a célja országhatároktól kvázi független, sört akarsz főzni, fát akarsz kitermelni, vagy masszázsszalont csinálni, tök mindegy. A működés tekintetében viszont nagyon durván számít, hogy hol vagy. És nem csak amiatt, hogy az embereknek egy helyen mennyi pénze van, és mik az igényeik. Ez is egy dolog, de ez nem döntés kérdése.
Alapvetően a piac úgy működik, hogy van egy csomó olyan szegmens, a gyártással az élen, ahol a kisvállalkozás is iszonyatos hátrányból indul. Bizonyos esetekben pedig a mikrovállalkozások azok, amik teljesen meg vannak lőve addig, amig nem tudják magukat elküzdeni a kisvállalkozás szintjéig.
Ez két dolog miatt is így van: egyrészt a gépek egy része nincs kisüzemre kalibrálva, kell egy bizonyos mennyiség, hogy egyáltalán meg tudj valamit csinálni. A másik pedig a legyártott darabszámra jutó bérköltség: sok esetben ugyanannyi ember kell 1000 darab ás 20,000 darab legyártásához is, csak a gépek nagyobbak. Ez egészen egyértelmű, ha belegondolsz.
És ezért van az, hogy sok országban nagyon támogatják ezeket a kezdeti szakaszokat, hogy aki szeretné elérni az optimum szintet, az ezt megtehesse. Vannak, ahol elengedik az összes adódat, ha fejleszteni szeretnél. Mármint ha belegondolsz, van benne logika, az ország eddig is elvolt a te adód nélkül, úgyhogy annyira nem nagy cucc, ha meg eléred a célod, úgyis mindenki jól jár majd. De ugye erről már beszéltem, itt jön a csalás kultúra miatti játékelméleti patthelyzet. Nem tudunk ilyet, mert rengetegen visszaélnének vele.
Mi azért az elmúlt nyolc évben megtapasztaltuk azt, hogy minden olyan nyugati sörfőzde, akivel közösen jutottunk el oda, hogy az európai elitbe kerüljünk, hatalmas támogatásokat és projekteket tudhat maga mögött. Emlékszem, hogy talán három éve néztük Cleberrel, a CoolHead (Finnország) tulajdonosával az új Põhjala sörfőzdét a taproom üvegén át. Ő rám nézett és azt mondta, hogy:
“Nézz körül, mi vagyunk ebben az egész teremben csak, akiknek nincs még bazinagy csilivili sörfőzdéje. Azért nézzük csak mi az üvegen át, mert a többieknek otthon is ilyen van.”
Hát most ez a CoolHead.
Mi igazából reinvesztáltunk. Mindig. Szóval arra nem lehet fogni, hogy elkótyavetyéltük volna, akármi profitunk is volt.
De nem voltak ilyen sztorik, hogy “gyertek fiúk a városnak van egy a fasza része, mi lenne ha itt tolnátok” amire mi mondtuk volna, hogy “ja hát köszi, de nem nagyon van rá pénzünk”, ők pedig, hogy “amiatt ne aggódjatok, majd kitalálunk valamit, de mi szeretnénk, ha ti csináltátok ezt, mert látunk bennetek valamit”.
Mielőtt kiborulnál, és azt mondanád, hogy rinyálok, jelzem, hogy szerintem a gondolatmenetem szempontjából szükséges volt ezt leírni. Vagy nem tudom. Az is lehet, hogy igazad van. De ez, még akkor is ha ez most még nem látszik, egy pozitív blogbejegyzés.
Vagy nem. De szerintem már úgyis eldöntötted, hogy elolvasod-e vagy nem.
Vállalkozóként alapvetően két út közül választhatsz, amikor indulsz.
Lehetsz az a vállalkozás, ami kiszolgálja az embereket. Ezt – mint mindent – lehet jól és rosszul csinálni, de a lényege az, hogy megnézed, hogy mire van szükség, milyen formában, mennyiért, és aztán megcsinálod. A flexibilitásod, kreativitásod és az éles szemed kulcsfontosságú. Mindig van olyan, ami éppen megéri, amin lehet keresni, és ami kell is. Ide kéne egy lángosozó, ide kéne egy biciklikölcsönző, kéne egy építőipari gépeket sos-szervízelő cég, tök mindegy. Van egy igény, ezt te felismered, és kiszolgálod, és ha jól gondoltad, akkor ez hoz neked lóvét. Ha szerencsés vagy, akkor még meg is köszönik.
A másik arról szól, hogy te szeretnél valamit megcsinálni, és kész. Nem kiszolgálsz egy igényt, hanem megteremtesz egy igényt. A teremtésre irányuló vágy felülmúlja a haszonszerzését.
Mármint gondolj bele, ha a fiad azt mondaná neked, hogy neki minden álma, hogy fordász legyen, akkor nem elemeznéd ki neki a piacot és bizonyítanád be, hogy a mostani gazdasági helyzetben sokkal jobban megérné burkolónak menni, mint fordásznak.
A lényeg az, hogy a modern gazdaságban az, ami jó és az, ami működik, csak ritkán ér össze. Ez az első típusú vállalkozót nem annyira érinti, mert ő kiszolgál. Egy TV2-s programtervező vagy egy McDonald’s franchise tulajdonos nem akar maradandót alkotni. Az ő életében a maradandó munkaidőn kívül történik. Kiszolgálja az igényeket, elteszi a jussát, és mivel nincsen az egyenletben önkifejezés, nincs érzelmi sérülés sem.
Aztán ott van pár olyan dolog, ami jó, de mondjuk nem annyira működik gazdasági alapon, mint például az ingyenes kórház vagy oktatás, vagy tűzoltóság, vagy rendőrség, meg ilyesmi. A helyzet egy kicsit bizarr, mert elvileg pont azért nem vagyunk ultrakapitalista ország, és fizetjük adóban másokhoz képest a többszörösét, hogy jusson azoknak, akik enélkül nem lennének meg.
Csak közben az van, hogy a rendszerünk csődöl.
Vagy megállod a helyed segítség nélkül, piaci alapon, vagy vége. Nekünk legalább lehet azt mondani, hogy “hát akkor emeljetek árat basszátok meg, vagy dolgozzatok olcsóbban”. Fair enough. Mármint tényleg.
Ezt a pár példát csak azért tettem bele, hogy jobban érzékeltethessem, hogy miért fontos azoknak is létezni, amik “jók”, de nem feltétlenül “jó üzletek”. Ha 1,5 millió lenne egy félév suli, és 150€ egy sima vizit a kórházba, 500€ egy utazás a mentővel, akkor a szervezetek köszönnék szépen, jól meglennének. Akkor ez jó üzlet is lenne, és verseny lenne abból, hogy ki csinál jobb iskolát meg kórházat.
Szóval az van, hogy látom, hogy értékes és szívből jövő ötletek és őszinte megvalósítások állnak a földbe időről-időre azért, mert mindannyian ugyanabban a gazdasági környezetben kell, hogy megfeleljünk. Az, hogy őszinte kisvállalkozás vagy, vagy hatalmas multi, nem számít. Az, hogy értéket képviselsz, vagy ennek a szöges ellentéte, nem mutatkozik meg sehol. A független színház és a jegyüzér hálózat között gazdaságilag nem teszünk különbséget már.
Néha olyan érzésem van, hogy már máshogy sem.
Miért is kéne? – kérdezhetnéd. Miért kéne bárkinek is előnyösebb elbírálásban részesülnie másokhoz képest? Miért kéne egy vegán sütizőnek, egy fagyival töltött kürtöskalácsos lánc tizenötödik tagjának és egy starbucksnak különböző lehetőségeket biztosítani?
Nos, nem kell. Persze létezik előnyös elbírálás, de ott nem ezek alapján mennek a döntések.
És az, hogy húsz év múlva majd kiderül, hogy ja igazából de, kellett volna, akkor már mit számít? Ha majd az egész ország egy összkínai webshopból, egy országos lefedettségű kiszállítós gyorsétteremből, egy streaming szolgáltatóból és egy 500,000 fős stadionból áll, ahol ugyanaz a két csapat játszik, és ugyanaz az egy előadó zenél minden nap. Amikor majd az utolsó 10-15 megmaradt tanár online oktatásban tanítja az egész országot.
Amikor rájössz, hogy a vészharangok valódiak voltak, és akik kongatták őket, nem azért kongatták, mert irigyek és kapzsik voltak. Amikor már mindegy lesz. Ezen aztán főleg próbálok nem gondolkozni.
Egyszer kérdezte a terapeutám, hogy zavar-e. Már azok a srácok, akiknek a nevét látod a telexen, az átlátszó.hu-n, meg pár helyen, és az óráik drágábbak, mint a házad. Akiknek egy része egyidős velünk.
Erre azt feleltem – és erről már írtam, de miután megkérdeztem a feleségem, hogy akkor mi legyen, azt mondta, hogy írjam csak le megint – hogy én erre úgy tekintek, hogy eldöntheted, hogy doppingolsz, vagy nem. Mindkét döntésnek megvan a maga előnye és hátránya. És jobban teszed, ha bárhogy is döntesz, azokkal méred magad össze, akik hasonlóan döntöttek mint te.
Ezek az emberek a doppingot választották. És nem mérem velük össze magam. Nem zavar. Nem akarok úgy tenni, mintha a világ lett volna valaha is más. Hogy most abszurd-e az, hogy a tulajdonostársam, akivel együtt indítottuk a vállalkozást, és ugyanannyi százalékunk van, egy ezeréves Polo autóval jár dolgozni… Persze, ő azt mondja, hogy neki ez így tökéletes, de basszus, ekkora a kontraszt?
Vannak jobb napok és vannak rosszabb napok ebből a szempontból. abból a szempontból, hogy magamnak mit mondok. Hogy mennyire zavar. Hogy mennyire tudom átérezni azt, hogy legalább az én sikerem egy organikus siker. Az én győzelmem egy morális győzelem. Még akkor is, ha közben minden baszódik el.
Máskor csak azt gondolom, hogy én basztam el.
Szerencsére ismerek sok “organikus” vállalkozót, és fel is nézek rájuk. Hozzájuk mérem magam, és az ő cselekedeteik inspirálnak és tanítanak. Az elmúlt egy évben sokuknak feltettem a kérdést, hogy úgy, hogy látja, hogy mi van most, és minden infóval rendelkezik, belevágna-e ebben a pillanatban, nulláról.
Ha legalább ezek az emberek békén lennének hagyva, az már tök jó lenne. De sokszor nem csak arról van szó, hogy nem kapsz semmit, hanem, hogy pont fordítva. Aztán kérdezitek, hogy miért nem írok. Jobb neked, hogy tudod ezeket? Na, majd eldöntöd te.
Sokkolna, ha azt állítanám, hogy a hazai szerelemvállalkozások egy jelentős része csak azért működik még, mert már nincs visszaút a tulajdonos számára? Ha azt mondanám ezeknek az embereknek, hogy “tessék, itt a befektetésed, nullázzuk a hiteleidet, és mehetsz isten hírével”, akkor holnap zárna a fele.
Számít, ha azt mondom, hogy a sörfőzde nem tartozik ezek közé?
Elvagyunk. Nem fogunk csődölni. Nem magamat sajnálom. Csak nem tudom, hogy mi lesz ennek a folyamatnak a vége. A válságot jóval korábban megírtam már blogban. Amit most látok, azt nem is akarom megnevezni.
Azt gondolom, hogy rengeteget tanultam olyan “organikus” vállalkozóktól is, akik a kiszolgáló oldalon vannak. Hogyan kell gazdasági sikerben gondolkodni, és mik azok a pontok, amik kellenek ahhoz, hogy valami működjön. Szerintem azt, hogy mi a jó, de legalábbis azt, hogy hogyan kell ebben a szellemiségben menni, már tudjuk, és most a helyzet rákényszerít minket arra, hogy megálljuk a helyünket akkor is, ha nem csinálhatunk mindig csak azt, amit akarunk.
Nem érzem azt, hogy kockáztatnék. Én a gyerek vagyok, aki fordász szeretne lenni. Számomra nincs döntés.
A sörfőzde tekintetében rengeteget gondolkoztam, hogy mit kéne tennünk, hogy mi legyen a következő dobásunk.
Május másodikán nyílik egy hozzánk kapcsolható hely, aztán a hónap második felében még egy. Ez nagyszerű, de nem csak saját vengéglátó helyekkel akarom megoldani a sörfőzde helyzetét. Tavaly év elején belém költözött egy ilyen nyughatatlan valami, ami akkor tud majd hátradőlni, ha elmúlik minden bizonytalanság. Lehet, hogy akkor fogalmaztam meg a legpontosabban ezt, amikor azt mondtam, hogy kurvára elegem van már abból, hogy ennyire ki vagyunk téve minden negatív történésnek meg szervezetnek. Hogy ennyire védtelenek vagyunk.
Lehet, hogy azért akartam ezt leírni, mert benne van a pakliban, hogy holnaptól minden elindul felfelé. És csak szeretném azt, hogy majd visszaemlékezhessek erre a pillanatra. Amikor úgy gondoltam, hogy ha nem indul el minden felfelé, akkor bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz.
Ja és, hogy én belekezdenék-e most, úgy, hogy mindent tudok, amit most tudok?