Sokat írtam a COVID időszakról, és arról, hogy vajon hogyan kezeljük majd ezt mi, emberek társadalmi szinten. Hogyan értelmezhető kollektív tudatunk az idő előrehaladtával? Szeptemberben említettem a traumás növekedést, és akkor azt gondoltam, hogy alapvetően jobban fogunk kijönni ebből az egészből, mint ahogy belementünk.
Miért ne? Mármint, miért ne lehetne a gyászfolyamat vége egy nagy, közös, boldog konklúzió?
Lehet is. A kérdés most viszont a következő:
Hol tart akkor ez a sokat emlegetett globális, kollektív COVID gyászfolyamat?
A rövid válasz a részemről az, hogy a depresszió csúcspontjához közeledünk, de nézzük a hosszabbat. A 2021-ben már jól látható infláció talán elérte a tarthatatlan állapotot élelmiszer fronton és sok olyan családot ismerek, akik látszólag egyik pillanatról a másikra „elfogytak”, pedig korábban ilyenről szó sem lehetett volna. Sörfőzde fronton most nem szeretnék a színfalak mögött lejátszódó folyamatokról részletesen mesélni, mert szerintem úgy korrekt, ha majd mindenki tájékoztatja a fogyasztóit azokról a dolgokról, amikről akarja, de annyit azért elmondhatok, hogy szőrnyű dolgok történnek. Európai szinten nagyjából minden héten bezár egy sörfőzde.
Nem kell sem filozófusnak, sem közgazdásznak sem politológusnak lenni ahhoz, hogy feltűnjön a változás szükségszerűsége. Nem én leszek az, aki ezt az egészet a leghitelesebben elő fogja adni, most mégis úgy döntöttem, sok vívódás után, hogy elmondom az általam egyik legaggályosabbnak tartott dolgot.
A depresszió, még akkor is, ha kvázi-normatív szakaszként tekintünk rá egy gyászfolyamat részeként, komoly dolog. Nagyon nem mindegy, hogy mit kezdünk ezzel az állapottal, és hogyan küzdünk meg ellene. Az aktív folyamatokat megküzdési stratégiáknak nevezi a pszichológia. Ezeket több részre lehet osztani, de az egyszerűség kedvéért kettőt emelek ki: probléma fókuszú és érzelem fókuszú. A probléma fókuszút nevezhetjük megoldásorientáltnak is, és elég sokat szoktam arról prédikálni, hogy ez mennyire fontos az üzleti életben (is). Sejtem, hogy mi lehet a probléma, és szeretném megoldani. Az érzelem fókuszú megküzdési stratégiát pedig tekinthetjük egyfajta érett tüneti kezelésnek. Elfogadom a probléma jelenlétét, de megpróbálom magam a lehető legjobban érezni a helyzethez képest. Mindkettőre alapvetően igaz, hogy nagyjából tisztában van a valósággal, legalábbis törekszik rá, hiszen tudatos, aktív folyamatokról beszélünk.
Na és az van, hogy én ebben a kettőben reménykedtem. Bevallom, hogy nem is nagyon számítottam másra, és ez valószínűleg az egészségtelen optimizmusom vagy a figyelmetlenségem vagy még az is lehet, hogy egyfajta elfojtás eredménye (erről majd később). Vállalom érte a felelősséget, bár ez a jelen helyzetben nem számít.
Ami valóban történni látszik a nagy közösség szintjén, az én meglátásomban, az inkább az elhárító mechanizmusok kategóriába sorolható. Ezek tudattalan folyamatok, amik én-védő funkcióval rendelkeznek. Szivárványszínű esernyő a valóság nagy sötét fellegéből potenciálisan hulló jégeső ellen.
Sok esetben igaz, hogy ezek eltávolodnak a valóság aktív értelmezésétől, hiszen pont ez a működésüknek a lényege.
De van még igény egyáltalán a valóságra?
Mert mi van akkor, ha igazából ennyire vagyunk a percipiált boldogságtól. A számomra egyik legnagyobb hatású regényben, Huxley Szép új világában egy olyan disztópikus jövőképet láthatunk, ahol ebbe az irányba ment el az emberiség. Hiszen oly csekély árnak tűnik ez: örök boldogság és cserébe csak ennyi.
A valóság. Csak erről kell lemondanunk.
Mármint most ne haragudj, kedves olvasó, hogy így neked rontok, de miért, egyébként nem mind így működünk a modern társadalmakban? Meghúzzuk a saját határainkat. Mert Buddha alapból úgy is azt mondta, hogy a világ egy szenvedés, és akkor mi mégis mit tehetnénk? Egy kis szenvedés, meg azért mellé egy kis boldogság, nem? Hiszen Buddha csak nem volt hülye. Ha ő azt mondja, hogy a valóság egy szenvedés… mármint csak nem várja el, hogy mi végigszenvedjük az egész életünket. Azért valahol van egy határ.
De hol?
Számít, hogy a közösség, amiben élsz, veled közös értékeket képviseljen? Mekkora ez a közösség, ami számít? A családod? A barátaid? A város? Az egész ország? Azért na. Akkora biztos nem, akkor nem is olvasnád ezt a bejegyzést.
Fenntartható és fenntarthatatlan folyamatokról beszélünk. Fenntartható egyszerűen fogalmazva mindaz, ami kvázi örökkön örökké végezhető. Fenntarthatatlan, amiből előbb vagy utóbb baj lesz.
Számít a fenntarthatóság a fogyasztásodban?
Egy doboz Nutella még azért nem írtja ki Borneó esőerdeit. Kínából van a tornacipőd? Minden tornacipő Kínából van, és egyébként is, minek fizessen az ember sokkal többet egy olyan cipőért, ami még csak nem is jobb minőségű. Nem? Utánanézel a cégeknek, akiktől vásárolsz, vagy akiknek a szolgáltatását igénybe veszed? Számít, hogy kiket „támogatsz” a fogyasztásoddal?
Számít, hogy mit teszel a testeddel, vagy ezzel majd foglalkozzon a jövőbeli éned?
Jó, a cipőd kínai, de mi a helyzet a paradicsommal? Mi a helyzet a csirkével? 1500 forint és 6000 forint között elég nagy a különbség, és az édes-savanyúban felkockázva ki a fene érzi ki a különbséget. A jéghegy csúcsát kapargatjuk. Ja, és ez csak a hűtőd, mi van a rendelt kajával? Létezik egyáltalán olyan, aki egy étteremnél ilyenekre rákérdez? Egyáltalán illik ilyenekről beszélni, vagy ez már buzzkill? Ilyen árak mellett nincs se pénze sem ideje az embernek még egy extra morális harcot a nyakába venni, nem?
Számít, hogy mit teszel a közösségedért, az országodért, a világért?
Egyre kisebb a látszólagos hatása ezeknek a cselekedeteknek, a végén már szinte nem oszt, nem szoroz semmi. De azért na. Jól fizet a Vodafone. Jól fizet az Apple. Jól fizet, ha minél később húzod meg a határaidat.
Egyébként meg mi az alternatíva?
A nap végén ott vagy a hatezer forintos bio padlizsánoddal (merthogy csirkét nem fogyasztasz), vonattal utazol, kempingezel, Maldív-szigetek, hotelek, nagy láncok, multik szóba sem jöhetnek, magadnak varrod a ruháidat, vagy veszed a halászhálóból készült akármit háromszor annyiért (ki tudja, lehet már amúgy az is kínai), szar a fenntartható telefonod, lassú a biciklid, drága minden, amit független kisvállalkozásoktól veszel. Csinálod a munkádat fele annyiért, tüntetsz, látszólag a semmiért, szavazol, mintha számítana. Erre meg ott van valami ficsúr egy 200 ezer forintos táskával meg egy bőrgatyával és 4 milliót keres azzal, hogy kitesz egy képet a kutyájáról a netre. Vagy egy másik, akinek még a te áramszámládon is keresnie kell. Vagy egy harmadik, akinek elég ha úgy hívják, ahogy.
Értem a kibaszott dilemmádat. Értem.
De akkor hol húzzuk meg a határt? Ki a faszt érdekel a valóság akkor, amikor a valóság ilyen… Szar?
És mégis.
Talán ott van a kutya elásva, hogy a boldogságot hogyan értelmezzük. Én nem látom magamat milliónyi boldog és kiegyensúlyozott emberrel körülvéve. Pedig ez volt az elfojtás ígérete. Pedig ezzel kecsegtetett a regresszió. Pedig ezzel hitegetett a projekció. Azt mondták, hogy inkább ne beszéljünk ezekről a dolgokról, felejtsük el, másítsuk meg. Hogy úgyis mindenki így csinálja. Elég a Covidból, ne beszéljünk a Covidról. Ne beszéljünk a háborúról. Ne beszéljünk a korrupcióról, hagyjuk az ideákat, mindenki úgyis a bolondját járatja velünk.
Abszolút értem.
Sok boldogsággal kapcsolatos kutatás volt már és összességében a két nagy várományos, a dzsinn által első kettő végrehajtott kívánság, a pénz és az egészség csak akkor járnak szignifikáns ugrással a boldogság tekintetében, ha korábban nem voltak jelen. Egy 120 ezer forintot kereső tanár esetében igen, számít. Egy rákos vagy cukorbeteg esetében számít. Egyébként nem számít. Nem akarok erről vitatkozni. Nem én mondtam, hanem brit tudósok, ha ez megnyugtat.
Visszatérve a kutatásokhoz: két dolgot találtak, amik egyértelműen boldogsággal járnak. Ezek a család és a közösséghez tartozás.
„Jaj, már kezdem érteni, hogy mire megy ki ez az egész” – fakadhat ki a megkönnyebbülés a mentális egészségem miatt egyre inkább aggódó olvasóból.
Bezonyám.
Mert bár hatalmas hatással volt rám Huxley története, mégsem hiszem el, hogy ez a képzeletbeli társadalom tudna valóban boldog lenni, még szómával sem. Sokkal több boldog embert látnék már most, ha ez működne. És alig látok ebben az úgynevezett „sikeres” szegmensben.
Mert ha két részre oszlik a világ abból a szempontból, hogy mennyi igényünk van a valóságra, akkor garantáltan annál kisebb lesz a csoport, minél nagyobb az igény. Lehet, hogy nem fogjuk soha megtölteni az Arénát, lehet, hogy soha nem lesz egymillió követőnk, és valószínűleg soha nem lesz 200 ezer forintos limitált Nike cipőnk sem. De egy fasza arcokból álló, boldog társaság leszünk, akik azért csinálják azt, amit csinálnak, mert azt gondolják, hogy így helyes. Kösz, hogy itt vagy. Tényleg. Sokat jelent mindannyiunknak.
Tedd fel magadnak a megfelelő kérdéseket. Nézz körül az életedben. Ne csüggedj azon, ha a cselekedeteidnek látszólag semmi hatása nincs.
Van.
Egyébként meg nézd meg újra a Mátrixot, ha gondolod. A valóság kényelmetlen. Válaszd a valóságot.
