Azért annak ellenére, hogy Elon Musk szerint az egyetlen megoldás elhagyni a bolygót, történnek jó dolgok is. Bár nem kóstoltam a Tesla sörét, de lehet az elől érdemes is lehet egészen a Marsig repülni. Nem a mostani napok lesznek azok, amikre majd úgy emlékszünk vissza, hogy:
“emlékeztek 2021 év végén milyen iszonyatosan simán ment minden és mindenki milyen iszonyatosan boldog volt?”
Néha mondhatjuk, hogy kicsit sok lesz lassan azokból a dolgokból, amik bár nem ölnek meg, de erősebbé tesznek és egy kicsit sok lesz azokból is, amíg meg megölnek. De azért vannak még jó dolgok is.
Anno írtam a társadalom kollektív gyászfolyamatáról és arról, hogyan lépked a populáció előre ezeken a stádiumokon. Nos, a tőlem telhető legnagyobb jóindulattal és nyitottsággal vagyok azon a véleményen, hogy lassan időszerű a sereghajtóknak is kilépni a sokk/tagadás stádiumból. Mondjuk ki együtt, hátha úgy könnyebb:
már soha nem lesz olyan, mint régen.
2016. március 15-én négyen cefréztünk be, egyesével víve a zsákokat fel az új főzőházunk lépcsőjén. Ez a négy ember volt akkor az egész sörfőzde, ami csodának csodájával végül mégis megvalósult. A célunk az volt, hogy Gergő aranyérmes ír vörös receptjét lefőzzük Limerick néven. Pár órával később már engedtük is le a lefolyóba, mert elrontottunk valamit, és felhígítottuk a cefrét.
– Jólvan az!
– mondta a mára megboldogult Sanyi bácsi, a sörfőző berendezésünk gyártója.
– Majd adjátok olcsóbban.
– Pont ez a lényeg Sanyi bá, hogy ilyet nem akarunk mi csinálni. Főleg nem az első főzettel. Milyen kezdés lenne ez?
– reagált valamelyikünk.
– Hát, nekem mindegy, ti tudjátok. Négy betanító főzés van az árban. Maradt három.
– hagyta ránk az öreg.
Benne volt az árban… Agyérgörcsöt kaptam minden 10 000 forinttól, mert lófasz pénzünk nem volt már. Vicces azért belegondolni, hogy anno az egész sörfőzde felújítása élelmiszeripari üzemmé egy romos raktárból olcsóbb volt, mint ma egy fürdőszoba.
Az első Limerick tehát hivatalosan a második batch volt és soha nem lett olyan, mint Gergő díjnyertes házi söre. Mégis ragaszkodtunk (vagy talán ragaszkodtam) a koncepcióhoz, mert kóstoltam a “prototípust” és egy csodálatos sörélmény volt, tényleg. Aztán készült Grabovszky edition meg készült mittudomén milyen edition is. Igazából még arra is lusta vagyok, hogy megnézzem, hogy milyen edition készült még az Untappden. Nem volt igazán jó soha egyik sem. Nem volt moslék, de esélyünk nem volt, hogy ezzel bárkit is bármiről meggyőzzünk. Az egyetlen, ami igazán jó volt, a címke. Lehet, hogy amiatt is nehéz volt elengedni, mert annyira jól nézett ki.
Öt és fél évvel később, amikor az ezredik sört főzzük ugyanazon a főzőházon – bár az acél vázon kívül már szinte minden részét ki kellett cserélni, és jó esetben csak egyszer – valószínűleg sok mindent másképpen képzeltünk el.
Biztosan nem gondoltuk volna például, hogy eddig jutunk. Akkortájban nem tűnt úgy, hogy ekkora utazás van a kézműves sörben. Egy kicsit talán úgy képzeltük el az egészet, mint ahogy egy lottónyertes elképzeli azt, hogy hogyan lehet értelmesen elkölteni egymilliárd forintot.
– Nos, szeretem az autókat, szóval akkor legyen abból ötven darab.
Hát mi is azt gondoltuk, hogy majd az Élesztőben már nem egy hordót rendel, hanem 30-at, és mi leszünk a sztárok esetleg és majd előre adja nekünk a tüzet a pult mögül a csapos, amikor megérkezünk a helyre. Hogy majd még a Csakajósörben is csapon leszünk, ahol aztán semmi nincs csapon csak Speedway Stout meg Grabanc, és majd amikor bemegy valaki, akkor Gergő azon az utánozhatatlanul fojtott mély hangján azt mondja, hogy:
– Hát ez most kibaszottul beteg állatság. Jézusom. Én azt vedelném napestig.
Azt gondoltuk, hogy majd nem 120 nettó lesz a fizetésünk, hanem sokkal több nettó és majd csak úgy repülnek ki a palackok a sörfőzdéből. És majd amikor el kell költeni valamire 100 000 forintot, akkor csak azt mondjuk, hogy “jó legyen”.
Azt gondoltuk, hogy minden olyan lesz, mint régen, csak jobb.
Kár lenne újrakezdenem arról beszélni, amiről már szintén beszéltem egy korábbi blogban. Sör szinten sok minden változott. Nem sör szinten meg aztán tényleg rohadtul sok minden változott. Megtanultuk, hogy mi a különbség a bruttó és a nettó között, aztán megtanultuk, hogy mi a különbség a vakmerő és a vak döntések között. Végül megtanultuk, hogy az előttünk lévő generációk vállalkozói egy elképesztően más világ, és hogy csak nagyon nagyon kevés dologban érdemes rájuk hallgatni.
Néha olvasgatok vallásfilozófiát, és a minap szembejött velem Hamvas Bélától egy olyan gondolat, hogy az aranykor – ami az emberiség állítólagos paradicsomi állapota – és az ítéletidőszak – ami az emberiség állítólagos pokol-időszaka (ez van most) – közötti különbség az, hogy az előbbi esetében az emberek minden cselekedete az egyéni haszonszerzés helyett az egyetemes, kollektív ember haszna érdekében történik. Én úgy értelmeztem, hogy ez azt jelenti, hogy amit csinálsz nem csak azért csinálod, hogy neked jó legyen, hanem azért, hogy mindenkinek jó legyen.
Szerintem ez az, ami az előző vállalkozó generáció és a mi generációnk közötti hatalmas különbség, ahol egyik fél sem igazán érti a másikat. Szerintem ez a Kraft-koncepció. Azért sütöd a kenyeret, hogy örömét lelje benne a város. Azért vágod a hajakat, hogy faszául nézzenek ki az emberek az utcán és ez boldoggá tegye őket. Azért vezetsz egy városrészt, hogy jó legyen annak a városrésznek általad. Azért főzöl sört, mert azt gondolod, hogy faszább hely lesz a világ ezáltal.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az apokalipszis lovasai vagyunk. Még csak azt sem várom el senkitől, hogy egyik kezében a védával, a másikban a bibliával lótuszülésben körbelevitálja a Hősök Terét. Ez csak egy gondolat, amiben ha osztozunk, akkor talán tényleg könnyebb lesz majd a gyerekeinknek vállalkozóvá vagy akármivé, ami a szívük vágya válni, mint nekünk.
Szóval nem lesz már soha olyan, mint régen. És kibaszottul hiszek abban, hogy azért, mert jobb lesz majd.
Ja és újrafőztük a Limericket az ezredik főzetnek és azt is kibaszottul remélem, hogy ez mostmár tényleg fasza lesz, mert ha nem, akkor a 2000. tuti nem ez lesz.
