Hány olyan dolog lenne az életünkben, ami soha nem valósult volna meg, ha előre tudjuk, hogy mivel jár majd?
Nagy átalakuláson megy át az egész világ, és elég nehéz megjósolni, hogy pontosan mi fog történni és mi meddig tart. Talán így egy év után ideje elfogadnunk, hogy ködben vagyunk. Nem sötétségben, mert látunk, csak nem olyan messzire, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Kapcsoljuk akkor fel a ködlámpákat és készüljünk fel a váratlan kanyarokra?
Talán igen. Egy optimális adaptálódás a mostani helyzethez legrosszabb esetben csak plusz munkának bizonyul, ami nagyon rövid ideig jár előnnyel. Ezt a kockázatot most szerintem érdemes vállalni.
Addig is menthetetlenül próbálkozok minél messzebbre látni, mert a ködhöz hasonlóan itt is ez fogja befolyásolni azt, hogy milyen sebességgel tudunk haladni.
A magam részéről ketté bontanám a hatásokat gazdasági és társadalmi szinten megjelenőkre. A társadalmit egy személyes blogomban egy kollektív gyászfolyamatként írtam le. Később rájöttem, hogy hogyan tudnám még pontosabban megfogalmazni, és gondoltam ennek örömére leírom akkor most ezt a 2.0 verziót.
Szóval ezek a szakaszok vannak:
Sokk/Tagadás
Tudatosulás/Pánik
Harag/Alkudozás
Depresszió
Elfogadás
Ez egy univerzális dolog. Mindig ilyen. Soha nem másmilyen. Ez az emberi lélek egyik jól megjósolható folyamata. A folyamat pedig nem alkuképes, amire már annyian annyiszor rájöttünk. Kemény munkával facilitálhatjuk az előrehaladást, de átugrálni vagy kibekkelni szakaszokat nem igazán lehet.
Szerintem – sajnos – jelenleg a társadalom legnagyobb része a “sokk/tagadás” szakaszban van. A nagy ráeszmélés pillanata azoknál, akik túlléptek ezen, sokszor összekapcsolódik egy betegség élménnyel a közvetlen környezetből. Aki enélkül képes volt erre, az általában irigylésre méltóan nyitott és tájékozott a témakörben. Vagy közeli kapcsolatot ápol a pánikkal. Ez az az állapot, amikor azon kapjuk magunkat, hogy otthon fertőtlenítjük a kezünket harminc percenként a gép előtt. Ez az, amikor úgy vásárolunk, mint még soha.
A harmadik fázist – az elsőhöz hasonlóan – a szociális hálón vehetjük észre. Mindez nem történt volna meg ekkor meg akkor. Ezek az elemek hibásak az én gyászomért.
A negyedik fázis már trükkösebb, mert képes eltűnni észrevétlenül. Növekednek az alvással töltött órák, csökken a motiváció. Klasszikus depresszió. Szerintem a harmadik és negyedik fázisban van a társadalom másik nagy része, de nem tudom megmondani, hogy mlyen arányban. Szépen lassan csendesednek el az emberek és fordulnak befelé.
És ez jó? Nyilván.
Minden lépés előre a szakaszok tekintetében jó, és közelebb visz minket az utolsó stádiumhoz, ami kvázi a “visszatérés”.
Szóval szerintem érdemes ezt figyelembe venni minden egyes interakciónknál, a szociális hálónktól a vállalkozásainkig. Szinte mindenki ott menetel valahol előre. Van, aki lassabban, van aki gyorsabban. Aztán egyszer majd megjelennek a lezáró gondolatok:
– Basszus, ez tényleg megtörténik!
– Basszus, ez szívás!
– Basszus, ez nem fair, de a dolgok alakulása most a hatáskörömön kívül van.
– Basszus, nem hagyhatom, hogy ez teljesen felemésszen!
Sörfőzde szinten örömömre szolgál azt mondani, hogy érkezünk az utolsó stádiumba. Teljes kapacitáson működünk, ütjük a vasat és készek vagyunk erre az idők végezetéig. Persze jó lenne, ha erre nem lenne szükség.
Ez annak köszönhető, hogy a csapatunk egyik fele már tavaly februárban átlépett a második szakaszba, és egy éve azon dolgozunk, hogy most dolgozhassunk. Kulcsfontosságú dealek születtek tavaly óta, amik megengedték számunkra, hogy leépítés helyett három emberrel bővüljünk és időszakos jelleggel még a MADHOUSE csapatának is tudjunk munkákat adni.
Nem fogok hazudni, ez kibaszott jó.
És amikor kaptunk egy csomó negatív kritikát a Dreheres kollaboráció miatt, akkor ez volt a fejemben. Egyrészt azt éreztük, hogy nem sérti a saját narratívánkat és benne van a pakliban, hogy ez fog kihúzni a szarból. Ugyanez a nagyáruházi kapcsolatokba fektetett hatalmas energiával kapcsolatban. Eldöntöttük, hogy soha többet nem leszünk még egyszer annyira kiszolgáltatva, mint áprilisban.
Büszke vagyok ezekre a döntéseinkre és napról napra elképedek, hogy hogy vagyunk képesek ennyire zavartalanul menni egy totálisan zavarodott időszakban. Ó persze, vannak karikák a szemek alatt. Vannak kiborulások és vannak egyéni mélypontok, hogy aztán ezeket az egyéneket a csapat kollektív erejével lökje vissza a ringbe.
Szóval kemény. De sikerül.
Gazdasági hatások. A társadalmi folyamatok megértésével lehet ezeket csak értelmesen végig gondolni. Szóval minden szakasznak megvannak a nagy vesztesei és a nagy nyertesei gazdasági szinten. Amikor a jövőt tervezzük, akkor ezt a képletet kötelezően bele kell építeni az egyenletünkbe.
Mondok egy példát: ingatlanpiac.
Tagadás – nincs itt semmi látnivaló – semleges
Sokk – a befektetők behúzzák a kéziféket – negatív
Alkudozás – egy erdei ház biztos segít – belváros csökkenés, vidék robbanás
Depresszió – tökmindegy minden – piaci válság (fun fact a nagy gazdasági válság angolul tükörfordításban nagy depresszió)
Elfogadás – visszaállás
Ezt így viszonylag könnyű értelmezni, gondolom. Vendéglátás szinten most alkudozunk, hogy majd amikor ki lehet nyitni, akkor mindenki lapátolhatja a dollárokat a szekerének a hátuljára. De azért emlékszünk a tavalyi nyárra nem? Mármint nyitva voltak a helyek csak éppen a nagy részünk kongott az ürességtől. Nem feltétlenül ennyire egyszerű a megoldás. Nem egyértelmű, hogy a rövidtávú, a középtávú és a hosszútávú siker is ugyanazon döntésből eredezik. Kinyitnád az országot most szombaton, ha tehetnéd? Ez most szombaton jó lenne, de vajon milyen hatása lenne két hét múlvára, vagy egy hónap múlvára? Mármint megvan, hogy ez miért harag és alkudozás, és nem a valóság?
Emlékszem, hogy Gábor, a Madhouse egyik tulajdonosa a novemberi lezárást követő meetingen azt mondta:
-Legyünk őszinték, a számok alapján már két hete be kellett volna zárassák a helyeket. Fogjuk fel úgy, hogy kaptunk két hetet ajándékba.
A fene tudja, hogy mikor mi bizonyul a legjobbnak. Nem kell iszonyatosan rágörcsölni arra, hogy a döntéseink végül jól sülnek-e el, vagy nem, mert a mostani helyzetben ez sokakkal meg fog történni és kész. Novemberben nem gondoltam volna, hogy ez egy ilyen hosszú hullám lesz. Bevállaltuk volna a MADHOUSE-t, ha tudom azt, amit ma tudok?
Nem tudom. Számít? Most van, és nagyon örülök neki, hogy van. Teher ebben a bezárt időszakban anyagilag és szellemileg is de nem tudom neveltetek-e már újszülöttet. Mármint őszintén: azért az nem pont a legszuperebb időszak. De nem elkerülhető. Jobb lenne ha azonnal énekelne meg szavalna meg playstationozhetnétek együtt nevetgélve, ehelyett lebüfizik meg bekakil meg sír. Ennek ellenére azért na. Jó volt az úgy, ahogy volt. Sokat tanul belőle az ember.
Hát ha valamit megtanultam az alapatt a pár év alatt, amikor vállalkozások közelében voltam az az, hogy mindig akkor van vége, amikor mi azt mondjuk, hogy vége van. 100 esetből 99-re van megoldás, ha az ember mindent belead.
És ez most nem az, hogy semmit nem kell feladnod. Ez most te és az utcára kerülés közötti illuzórikus kvázi nem létező válaszvonal. Mert ki kell mondanod, hogy van egy pont, ahonnan ez igenis választás kérdése. Ja, könnyen lehet, hogy évek munkái egy alternatív univerzumban most más eredménnyel járnának. De azért az, hogy te magad, mint kreatív létforma megszűnj, az már választás és nem szituáció.
Ahogy egyik szeretett meme-em is mondja:
Csütörtök ebédkor beugrott a Mad Drive ötlete, pénteken forgattunk, vasárnapra összeállt a kommunikáció és az infrastruktúra, hétfőn nyitottunk. Működni fog? A fasz tudja. Lehet két hét múlva kinyithat a Mad Kert? Passz. Akkor fölösleges volt ebbe beletenni az energiát? Tuti nem.
Mire számíthatunk idén? Leginkább arra, hogy a társadalom végighaladása a gyászfolyamatokon folyamatosan hatással lesz mindenre, ami körülvesz minket. A gazdasági válság is ez alapján értelmezhető. Amikor elkezdünk kollektíven átlépni a depresszióba, el fog indulni. Mint egy sérülés, amit a pillanat hevében nem is érzünk, de aztán ahogy kiürül az adrenalin elkezd nagyon fájni. A gazdasági válság a tényleges “válságos” pillanatot könnyen lehet, hogy csak egy évvel fogja követni. Aztán amikor kollektíven elkezdünk kilépni belőle, majd normalizálódik minden.
