Vicces, hogy mennyi időt töltünk azzal, hogy megpróbáljuk megjósolni a jövőt, aztán végül minden alkalommal rájövünk, hogy… Hát igazából nem is tudom, hogy végül mire jövünk rá, csak azt, hogy mindig megpróbáljuk megjósolni a jövőt.
Érdemes Bitcoinba fektetni? Merre megy a lakáspiac? Milyen nagy családi betegségekkel kell számolnunk? Ki lesz az elnök 10 év múlva? Mit fognak szólni az új ruhámhoz?
Ez a törekvés annyira erős, hogy szinte biztos, hogy evolúciósan egy adaptív dolognak bizonyult, ami – több másik tulajdonsággal karöltve – lehetővé tette hogy én egy ezidáig töretlen vérvonal soron következő tagja legyek.
A történelem során az igazán bizonytalan időszakokat mindig generációs traumaként éltük meg – még akkor is, ha végül mi magunk nem szenvedtünk el szignifikáns sérülést. Persze sok esetben ezek valóban traumatikusak voltak, és az a véleményem, hogy 2020 jó pár XX. századi eseményhez képest eltörpül. Ami viszont állandó, és ami miatt biztos, hogy egy generációs traumáról beszélünk, az a bizonytalanság.
Néha úgy szoktam a pszichológiára hivatkozni, hogy két alapvető félelemre csoportosítom a negatív érzelmeket: az egyik a félelem a haláltól, a másik pedig a félelem a saját tökéletlenségünktől. Ha úgy vesszük, a Covid mind a kettőre egy komoly csapást mér.
Vajon én leszek a következő? Ha igen, akkor melyik számot fogom erősíteni a statisztikában? Vajon helyesen döntök az életemmel, karrieremmel, cégemmel kapcsolatban, vagy elbaszom?
Pont egy ilyen helyzet volt a Madhouse is, hiszen szinte borítékolható volt, hogy heteket tudunk majd csak nyitva lenni. Mindezért alsó hangon három hónapot kellett dolgozni és egy szignifikáns befektetés volt a cég részéről.
Vajon helyesen döntök a cégemmel kapcsolatban, vagy elbaszom?
A helyzet univerzalitása volt az, ami segített ennek a döntésnek a meghozásában. Bármi történik, mindenki számára hasonló helyzetet teremt. Bármi is történik, az mindannyiunkkal történik. Mint a hegymenet a bicajos versenyen. Vajon ez az a pont ahol csalódottan nézzük a lassulást a sebességmérőn? Talán ez az a pont, ahol kétségbeesünk a combunkban dolgozó tejsav égető érzésétől?
Vicces, ahogyan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Vicces, mert sokszor a racionális elmének tudnia kellene, hogy ferdítünk. Ferdítünk, amikor egy kiragadott időszelet kiragadott jellemzője alapján, a kontextus teljes ignorálásával jobbnak vagy rosszabbnak tituláljuk magunkat.
“Mások is panaszkodnak”
– hallható sok üzleti megbeszélésen, amikor próbáljuk kideríteni, hogy másokhoz képest hogy állunk. Az ellenállhatatlan vágy, hogy elhelyezzük magunkat egy szubjektív skálán.
“Huh, akkor jó, azt hittemm én baszom el”
– sóhajt fel az ember.
Érdekes gondolat Fritz Perlsé, aki azt mondja, hogy a gyerekes vágyunk, hogy a környezetünk manipulálásával elérjük a saját belső egyensúlyunkat idővel átalakul egy belülről fakadó támasszá, ahol már nincs szükségünk külső tényezők segítségére ahhoz, hogy jónak tartsuk magunkat. Ő ezt érésnek nevezi.
Vajon elég érettek vagyunk ahhoz, hogy végre leszarjuk, hogy másoknak rossz-e, meg hogy másokhoz képest mi hogy teljesítünk, és szimplán csak törekedjünk arra, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk meg? Mikor lesz annak a tudata elég, hogy mi mindent megtettünk?
Mert ehhez egyébként kétség nem fér.
Azt gondolom, hogy a helyzettől függetlenül lehetünk boldogok és lehetünk büszkék. És, ha valaki feltétlenül egy szubjektív skálán akarja értékelni magát, akkor legyen elég az, hogy ha nem áldoztad fel egyetlen etikai alapelvedet sem az elmúlt fél évben, akkor jó vagy. Akkor valószínűleg jobban teljesítesz, mint az átlag.
Ja, a Madhouse most nagy szopás. Ha ahhoz mérjük, amilyen akkor lehetne, ha a világ tökéletes lenne. És nem csak a Madhouse, hanem minden étterem és kocsma egész Európában most nagy szopás. De mielőtt rituálisan felgyújtanám magam a Deák Téren, hogy az életünk, a vállalkozásink, meg az amiért dolgoztunk, most micsoda nehézségeket él át… Tudjátok mi nem lennék most? Gimnazista.
Atyavilág, hálát adok az égnek, hogy nem most vagyok gimnazista. Na az az, amit nem lehet visszaadni. Ahol nincs újrázás, meg ahol nincs “majd egy év múlva, ha ez az egész helyrejön”.
Mennyivel könnyebb most az ego-nak, amikor talált mást, akinek rosszabb. Huh – mondhatná – így belegondolva nem is olyan szörnyű ez az egész.
Szóval – folytathatná – mi lenne ha nem tennénk úgy, mintha a tárgyaink meg a dolgaink akár csak távolról is összemérhetőek lennének ezekkel az elvett emlékekkel. Mi csak olyat veszítünk el, amik pótolhatóak, míg mások örök érvényű dolgoktól esnek el. Igen, lett volna pár fesztivál, meg pár közös utazás. De majd lesz jövőre. Vagy az után. De legalábbis akkor lesz, amikor másoknak is lesz majd.
Akármit veszítünk sörfőzde vagy taproom vagy étterem szinten, a legfontosabb, a mentális fejlődés, megmarad. Bármikor képesek lennénk létrehozni egy új sörfőzdét összehasonlíthatatlanul kisebb erőfeszítéssel, mint amekkora ez anno 2016-ban volt. Fejlődtünk. Most erősebbek és tapasztaltabbak vagyunk, mint négy éve. Szóval aki azt mondja, hogy mindent elvesztett, amiért dolgozott éveken keresztül az sokszor igazságtalan saját magával szemben. Hiszen ennek a tárgyi vonzatait leszámítva szinte semmit nem veszített el. Semmi olyat nem veszítünk legalábbis, ami ne lenne pótolható, ellenben az alázatosságból és a közösségben gondolkodásból olyan leckéket kapunk, amikből egy életen át profitálunk majd.
Egy egyetemista most élete meghatározó évitől esik el pótolhatatlanul és örökre. Egy idős ember élete utolsó éveit töltheti méltatlanul és elzárva.
Mi – a sörfőzdéinkkel és az éttermeinkkel és a fesztiváljainkkal és az akármilyeinkkel -mindennel rendelkezünk ahhoz, hogy újraépítsük ezt. Törekedünk hát, hogy az optimizmusunk, a kreativitásunk és az ambíciónk megmaradjon. Sőt, törekedünk arra, hogy nagyobb legyen, mint valaha. Mert szükség lesz majd rá.
– Nagyon különleges ez a fura gondolatmenet, de akkor fel is tenném az első kérdésemet – mondhatná a képzelt újságíró – milyen hatással lesz a vírushelyzet a sörfőzdékre és a vendéglátóhelyekre?
– De hiszen már elmondtam – válaszolhatnám – de akkor megpróbálom összefoglalni.
A nagyobb változásoknál csak az időtlen értékek azok, amik – a nevükből fakadóan – túlélik az időt. Ha értékes és előremutató az, amit csinálsz, akkor nincs okod félni. Ha félsz, akkor sajnos még akkor is veszélyben vagy, ha értékes és előremutató az, amit csinálsz. Azért, mert megváltozik a döntési mechanizmusod. Tudnod kell, hogy mikor kell és mikor tilos változtatnod. És ehhez tiszta fejre van szükséged.
Az március-áprilisi időszakhoz képest az egyéni vásárlóktól kapott támogatás most úgy tűnik, hogy kevesebb, mint a fele. Közben igyekszünk sokkal kisebb felelősséget helyezni a fogyasztóra. Sokat foglalkoztunk ezzel az eljövendő időszakkal és szerintem megfelelő óvintézkedéseket tettünk. A mi szerepünket most abban érezzük, hogy segítünk abban, hogy néhány pillanatban úgy tűnjön, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
-Oh egy új Mad sör? Na ez legalább nem változik.
-Bezonyám.
Szóval számítottunk erre, és túl fogjuk élni.
